A Magyar Vöröskereszt

A humanitárius mozgalom Magyarországon is követésre talált. 1881-ben megalakult a Magyar Szent Korona Országai Vörös-kereszt Egylete. Kivételnek számított, ugyanis az Osztrák-Magyar Monarchia segélyegylete korábban létrejött. A nemzetközileg elfogadott szabályok szerint egy országban egy szervezet létezhetett, azonban a magyar kormány ragaszkodott az önálló szervezet megalakításához, amely I. Ferenc József Ausztria császára és Magyarország királya jóváhagyásával 1881-ben megvalósult. Az egyletnek fel kellett készülnie a háborúban teljesítendõ feladataira. Vállalta szükségkórházak, sebesültszállító oszlopok felállítását, tábori kórházak utánpótlását, Magyarországra érkezõ sebesültek és beteg katonák ellátását. Sorsjegykötvények kibocsátásával jelentõs fejlesztéseket kezdtek (Erzsébet Kórház – mai Sportkórház – hivatásos ápolónõképzõ intézet felépítése).

A balkáni háborúban, majd az elsõ világháborúban végeztek egészségügyi ellátó szolgálatot.

Az Egylet fontos feladata volt még az elesett és sebesült katonák, hadifoglyok ügyében a hozzátartozók értesítése (Tudósító Iroda).

A két világháború között létrehozták a fõútvonalak mellett az elsõsegélynyújtó állomásokat, a balatoni 16 viharjelzõ állomást, a dunai vízimentõ és viharjelzõ szolgálatot. 1937-re kiépült a légi mentõ-, elsõsegély-betegszállító szolgálat, a szociális segélyezõ rendszer.

1921-ben megalakult a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt, amelynek szervezésében az ifjúság részt vett a rászorulók segélyezésében, adományok gyûjtésében. Kezdeményezésükre 1925-ben rendezték meg elõször az Anyák Napját, mely azóta is elismert hagyománnyá vált.

A második világháború ismét elõtérbe állította a szervezet jelentõségét. A lengyel menekültek ellátását, a hadifoglyokat szállító katonavonatokból megszökött több száz francia, szovjet, olasz állampolgár menedékét kellett biztosítani.

Az Egylet a honvédség egészségügyi szolgálatának kisegítését látta el, kórházakat, kórházvonatokat mûködtetett saját kiképzett ápolónõkkel. 1939-ben megkezdte mûködését a Vöröskereszt Véradó Központja.

A nyilas hatalomátvétel után az Egylet felszereléseit, egészségügyi intézményeit nyugatra hurcolták, így mûködése ellehetetlenült.

A háború befejezése után az Ideiglenes Nemzeti Kormány felismerte a Vöröskeresztben rejlõ lehetõségeket, különösen a hazatérõ hadifoglyok és sebesültek fogadásában – ellátásában, az elesettek és a hadifogságba került katonák felkutatásában, a külföldre menekült vagy politikai okok miatt elhurcolt magyar állampolgárok hazahozatalában.

A fegyverletételi szerzõdés értelmében a magyar hadsereg minden egészségügyi intézményét a Magyar Vöröskereszt vette át. Ez jelentõs bázist biztosított a hadigondozásban, a rehabilitációban.

A Magyar Vöröskereszt 1948-ban már 228 intézménnyel rendelkezett (közkórházak, Heine Medin Intézet, orvosi rendelõintézetek, gyermekotthonok, bölcsõdék), amelyek több tízezer felnõtt és gyermek egészségügyi és szociális ellátását tették lehetõvé.

Megrendítõ törést okozott, hogy a Magyar Vöröskereszt intézményeit 1949-ben államosították.

1951-ben egészségügyi egyesületté minõsítették. Fõ feladatait az egészségügyi felvilágosításban, elsõsegély oktatásában és a véradók szervezésében jelölték meg.

Ebben a helyzetben a szervezet nagy erõpróbája volt az 1954. évi dunai árvíz. Hatezer önkéntese vett részt a mentésben, elsõsegélynyújtásban, a lakosság élelmezésében.

Az 1956-os forradalom idején a nemzetközi segélyszállítmányok, egészségügyi felszerelések elosztása jelentette a humanitárius cselekvést. Ezzel azonban a szervezet az új kormány részérõl hátrányos megkülönböztetést szenvedett.

A Magyar Vöröskereszt 1957 tavaszán kapta vissza önállóságát. Feladata az egészségügyi ismeretterjesztés, térítésmentes véradásszervezés, ápolónõképzés, polgári védelemmel együttmûködés, az ifjúság körében végzendõ szervezés és az üzemekben vöröskeresztes szervezetek létrehozása. Ez a program a tömegszervezetté válást tûzte célul.

A késõbbi években új kezdeményezések bõvítették a feladatokat (családgondozói szakszolgálat, mozgássérült gyermekek táboroztatása, véradó központok, szociális otthonok létrehozása).

1988-tól a menekültek ellátása (elõbb a romániai, majd az NDK állampolgárok, késõbb a délszláv háború elõl menekülés) jelentett kiemelt munkát.

A Magyar Vöröskereszt mai feladatai részben a hagyományos programokra, részben az új társadalmi szükségletekre épültek. Így a szociális ellátó rendszer, intézmények mûködtetése, az ifjúság egészségnevelése, a véradásszervezés, az elsõsegélynyújtás oktatása, a katasztrófa-segélyezés és mentés, a keresõszolgálat a fõbb feladat.

Kiemelt jelentõségû a szervezet részvétele a nemzetközi katasztrófa-segélyezésben (kárpátaljai, romániai árvíznek, délkelet-ázsiai szökõár, stb.). Ez egyben a Föderáció és az ICRC nemzetközi programjaiba való részvételt is jelenti.

A Magyar Vöröskereszt ugyancsak kiemelt feladatainak tartja az ifjúság körében a humanitárius eszmék terjesztését és a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt felkészítését a mindenkori tevékenység ellátására.

A szervezet irányításában 2004-ben történt változás, amikor a Kongresszus Habsburg Györgyöt választotta a Magyar Vöröskereszt elnökévé.

Az eltelt néhány évben nõtt a szervezet nemzetközi elismertsége, bõvültek hazai és nemzetközi programjai és a nemzetközi testületekben végzett munkája.